Tárnokmester

A Magyar Királyság tárnokmestere magister tavernicorum regalium
Utolsó gróf Keglevich Gábor 1842. január 12. – 1848
Adatok
Ország	Magyar Királyság
Első	Miska fia Salamon (1214)
Utolsó	Keglevich Gábor (1842–1848)
Egyéb címek	kamarások mestere királyi kamara elnöke kamarás főtárnokmester
Hivatal kezdete	1214
Hivatal vége	1848
Sablon • Wikidata • Segítség

A tárnokmester (magister tavernicorum regalium,^[1] (németül: Tarnackmeister vagy Königlicher Oberschatzmeister)) vagy főtárnok (camerarius) a bárói méltóságok egyike, kezdetben a királyi udvarházak tárnokainak felügyelője, pénzügyeinek intézője, kincseinek őrzője. A középkor végére fokozatosan bírói tisztséggé is alakult, a 20. századra funkció nélküli címmé vált.

A tisztség maga a frank államszervezet mintájára született az államalapításkor, a környező országokban, Kelet-Közép-Európában camerarius volt a neve.^[2]

Gazdasági szerepe

Sajnos István király oklevelei alig egy-két méltóságviselőt említenek, a tihanyi alapítólevélből tudunk csak valamit az udvari méltóságokról. A királyi jövedelmek kezelője a főtárnok (camerarius) volt, aki az udvari szervezet tárnokainak vezetője - Tárnok nevű helységeink államalapításkori foglalkozásokat űző személyek királyi udvarház körüli falvaira utalnak -, de ezentúl nyilván a révészek, vámosok, sószállítók és pénzverők is alája tartoztak. Ő kezelte a király "kamaráját", ezért később főkamarás néven is illették.^[3]

Legkorábban 1148-ban a királyi kamara elnökeként (presidens camere regie) emlitik, majd 1198-ban és többször később kamarások mestere (magister cubiculariorum) címet viseli. 1214-ben jelenik meg először, mint tárnokmester (magister tavarnicorum. Ez utóbbi a magyarországi latinság terméke volt, és külföldön nem értették, ezért az 1271-es békekötésben mint kamarás (camerarius) szerepel. Az elnevezés változékonysága mögött a kialakulás kezdeti nehézségei állhatnak, ahogy a kezdetben az udvarért felelős nádor már nem tudta ellátni minden feladatát és szükség lett új főméltóságokra akik egyes feladatokra specializálódtak.^[4]

1200 tájától a királyi birtokok jövedelmei veszíteni kezdtek jelentőségükből. Ekkortól a tárnokmester kezelte a többi kincstári bevételt (regálék, királyi városok adói stb.).^[5] A 13. század eleje egyik tárnokmesterének, A(m)pod fia Dénesnek nagy szerepe volt a pénzjövedelmekre épülő új gazdaságpolitika kialakításában.^[6] Károly Róbert reformjai a 14. század első felében nagyon megnövelték szerepét,^[7] ekkor már az államháztartás feje, a pénzügyi és gazdaságpolitika tényleges irányítója, az ezekhez kapcsolódó szervezetek legfőbb igazgatási és bírói hatósága. Alá tartoztak még a koronajavak és a megmaradt várgazdaságok is. Gazdasági tevékenységét az altárnokmester és az altárnoknagy segítette. A 14. század második felében gazdasági feladatait fokozatosan, végül teljesen átvette helyettese, a kincstartó (thesaurarius).^[5][6] A tisztség második aranykora az Árpád-ház kihalása utáni időszak. A feudális anarchia idején ugyanis egyszerre több nádora is volt az országnak, nehezen meghatározható területi hatáskörrel. A tartományurak többnyire akkor is nádornak hívatták, illetve tekintették magukat, amikor a (kérdéses legitimitású) király már mást nevezett ki helyükbe. Ezért a hivatal tekintélye lehanyatlott, és Károly Róbert udvarában átmenetileg a tárnokmester lett az ország legfőbb méltósága (Kristó 1995). Ebben a tisztségben hajtotta végre Nekcsei Demeter azt a gazdasági reformot, amellyel megteremtette az Anjou-kor királyainak szilárd pénzügyi alapjait.

Bírói szerepe

A szabad királyi városok egy csoportjában, az ún. tárnoki városokban a tárnokmester bíráskodott Budán már 1376 előtt is, de ekkor még a nádor és az országbíró is eljárhatott ügyeikben. Nagy Lajos reformjai következtében 1376 és 1378 között külön, a városi ügyekben illetékes bíró intézkedett – országbírói tisztének megtartása mellett –, majd 1378 után kialakult a tárnoki szék, ahol a tárnokmester bírói tevékenységét a tárnoki ítélőmester és a tárnoki jegyzők segítették.^[6] A tárnoki városok polgári pereiben a fellebbezést a polgári ülnökökkel működő tárnoki székhez kellett benyújtani. A 15. században a tárnoki városok körét Buda, Pozsony, Nagyszombat, Sopron, Kassa, Eperjes és Bártfa alkotta. Még Mohács előtt csatlakozott hozzájuk Pest, majd számuk tovább nőtt különösen a 16-17. században. 1848-ban 28-an voltak. A török hódoltság idején a tárnoki szék Pozsonyban ülésezett.^[5]

A 16. század elejétől a tárnokmester a negyedik világi főméltóság volt. A nádor ill. az országbíró akadályoztatása esetén ő elnökölt a felsőtábla, később a Hétszemélyes Tábla ülésein is. 1867 után minden hatáskör nélküli zászlósúri címként létezett tovább.^[5]

Tárnokmesterek

Árpád-kor

Anjou-kor

Vegyesházi királyok kora

Újkor

Tavernicorum regalium magistri, Königliche Ober–Schatzmeister^[9]

Királynéi tárnokmesterek

Anjou-kor (királynéi)

Kapcsolódó cikkek

A magyar uralkodó osztály

• Árpád-ház
• Erdélyi vajda 1526 előtt
• Erdélyi fejedelmek listája 1526 – 1711 között
• Nádor vagy Nádorispán
• Országbíró
• Horvát bán
• Magyarország államfőinek listája (Itt található a kormányzók listája is.)
• Magyarország kormányfőinek listája

Jegyzetek

Források

• Basa László: Az utolsó tárnokmester.
• Kristó, 1995: Kristó Gyula: I. Károly király főúri elitje (1301–1309), Századok, Budapest, 133/1. 41–62.